11. Érettségi Bankett

Sziasztok!

Na drágáim megérkezett a következő fejezet is. Jó rákapcsoltam...Jaj már előre félek tőletek. Ahogy Memi mondani szokta függővég boszorkány :P Na ezek után egy kicsit felpörgetjük az eseményeket, de azt tudnotok kell hogy még lesz itt egyes-más. Szepy drága, akit úgy kell szeretni ahogy van ( bármennyire is GONOSZ) köszönöm a bétázást. Na én megyek is kitakarítom a búvóhelyem. Szerintem szükség lesz még xD Komihatár legyen 15

mert ezzel hajnali fél háromig dolgoztak. Értékelni a munkámat! :) Jó olvasást csajok és komizatok! Puszi Aly

Bella szemszöge

A tömegen átvágva közelítettük meg a torna termet, ahol az érettségizős diákok sorakoztak. Még intettünk a többieknek, hogy üljenek le a helyükre, és mi is követtük az évfolyamtársainkat. Gyorsan felkaptam magamra a bíborvörös taláromat és leültem Irina mellé a helyemre. A tekintetemmel a családomat - és Edwardot - kerestem, és meg is találtam őket két sorral hátrébb. Edward rögtön észrevett, és egyszerűen nem tudtam elszakadni azoktól a gyönyörű aranybarna szemektől. Biztos voltam benne, hogyha ember lettem volna, egy paradicsom is megirigyelte volna a színemet. Zavartan lehajtottam a fejem, és próbáltam nem tudomást venni, a szinte égető pillantásaitól. Az évzáró nem volt nagy szám. Az igazgató mondott valami olyat, hogy milyen jó átlaggal végeztünk aztán meg az egyik évfolyam első lány mondta el a búcsú beszédét. Nem nagyon figyeltem mit mond mert, ketten - egy idegesítő kerti törpe és egy mazochista oroszlán - állandóan engem bámult. Kényelmetlenül éreztem magam, közel másfél óráig, amikor valahogy felfigyeltem a beszédet mondó csaj utolsó mondataira.

- És most, hogy elérkeztünk ide, az életünk egy jelentős szakaszához. Egy tiszta lappal - és egy érettségi bizonyítvánnyal - lépünk ki ebből a teremből. Kapunk egy esélyt, hogy bebizonyítsuk, felkészültünk az életre. Most már nem lesznek mellettünk a tanáraink és a szüleink, hogy megmondják mi a jó. Nekünk kell dönteni az életünkről, és tudnunk kell milyen következményekkel járnak a döntéseink, amik hatással lehetnek az egész hátra lévő életünkre. Meg kell tanulnunk, megbocsátani, gyűlölni és ami a legfontosabb szeretni.Vagyis rengeteg mindent kell még tanulnunk az életről, és a legjobbat kihozni belőle. Szerelembe kell esnünk, aztán hozzá menni ahhoz a férfihoz aki tökéletessé teheti a sorsunkat. Meg kell találnunk a legjobb barátunkat, akinek kiönthetjük majd a szívünket ha a férjünk félre lép vagy elhagy. Sok csalódás fog érni minket, és sokat fogunk szenvedni. De amikor fehér ruhába kimondjuk a boldogító igent, vagy először tartjuk kezünkbe gyermekünket akkor úgy fogjuk gondolni, hogy megérte ezért szenvedni. Mert csak egy esélyünk van mindenre, és ezt a lehetőséget nem ajánlatos elszalasztani - mikor befejezte az egész termet betöltötte a tapsvihar, majd az igazgató helyettes egyesével szólítgatni kezdték a diákokat. Az én agyam még mindig folyamatosan az elősző mondatokon kattogott. Fehér ruhában Edward előtt...Alice vállán sírva...Nem Bella állj! Egy, Edward nem szeret tehát letehetsz az esküvőről de nagyon gyorsan. Kettő, pont attól akarod magadat megkímélni, hogy miatta szenvedj. Tehát jó lesz ha leállítod magad Isabella Cullen. Vagyis...Áh most már komolyan begolyóztam hiszen Cullent, mondtam Denali helyett. De mégis milyen jól hangzik, Bella Cullen - csúcs most már magammal beszélgetek. Majd tanácsos lenne felkeresnem az első elmegyógyintézetet mert nagyon de nagyon nagy baj lehet az agyammal. Mrs. Green hangosan kikiáltotta a nevem és én ügyetlenül felmentem a színpadra.

- Gratulálok Miss Denali - nyomta a kezembe a bizonyítványom mire Emmett hatalmasat füttyentett, és vad tapsba kezdett. Mikor viszont a papír hozzá ért a bőrömhöz, lelki szemeim előtt két arc jelent meg. AZ egyik egy öregebb, göndör hajú, és csokoládé barna szemű férfi volt aki kísértetiesen hasonlított rám. A másik egy bronzbőrű, fiatalabb fiú volt akinek a mosolya mintha valami nap lett volna, ami megmelengette a halott szívemet. A fiúról volt pár halvány emlékem. Két motor, egy ócska fészer és egy hatalmas vörösesbarna farkas. Viszont a másik férfiről csak elmosódott emlékeim voltak. Mintha valami rendőr autó lett volna, meg egy horgászfelszerelés. Olyan zavaros volt, az egész.

- Miss Denali jól van? - rángatott ki a gondolkozás menetemből Mrs. Green. Meglepetten pislogtam párat, míg végül visszatértem a jelenbe. Bólintottam egyet, majd gyorsan elvettem a bizonyítványom és lesiettem a lépcsőn ahol már a családom várt. Carmen és Eleazar mosolyogva ölelt meg mindannyiunkat, majd Em is megforgatott párszor a levegőbe. Rose-tól kaptam egy igazi baráti ölelést aminek szívből örültem. Hirtelen hangos öröm ujjongások közepette az összes vörös kalap a magasba emelkedett, így mi is magasra dobtuk őket. És most éreztem az az érzést. Egyszerűen nem tudnám szavakba önteni, ezt a furcsa örömteli pillanatot. Olyan mintha kimosták volna az összes szennyesünket. Úgy éreztem megint van valami célom, bár nem tudtam, hogy mi az. Na most már tényleg ideje felkeresni a közeli agytúrkászt. Már mint nem Edwardot hanem, egy pszichológust.

- Na akkor indulhatunk? - termett előttem Kate, fülig érő vigyorral. Értelmetlenül néztem rá, mert per pillanat fogalmam se volt róla, hogy miről beszél.

- Hát a szalagavatóra te süsü - sóhajtott fel, és elkezdett húzni a kocsi felé. Mire kettőt pislogtam már a többi végzőssel együtt haladtunk a panzió felé, ahol a bált tartják. Lehúztam magamról azt az idegesítő talár és bedobtam a hátsó ülés alá. Igazából egy kicsit zavart, hogy nem volt időm beszélni Alice-el és Edward-a, se a többi Cullenel. De abba teljesen biztos voltam, hogy ha eléjük állok egy hang se jön ki a torkomon. És ez zavar. Mármint hogy ilyen reakciókat váltanak ki belőlem, és, hogy még mindig erősen kötődök hozzájuk. Főleg Edward-hoz, ami nem helyes hiszen világosan a tudtomra adta, hogy nem akar engem és, hogy nem szándékozik velem több időd együtt tölteni. Miért nem tudom elfelejteni, és tovább lépni? Miért szeretőm őt még mindig tiszta szívemből? Az út alatt eszembe jutott, hogy kiknek az arca jutott eszembe az évzárón. Az egyik Jacob volt, a legjobb barátom aki rejtélyes módon eltűnt a mozi után. A másik az apám volt Charlie, akihez akkor költöztem mikor megváltozott az életem. Halvány emlékem volt mind kettőjükről, inkább csak olyan ami valahogy összefügg a Cullenékkal. Amikor megkérdeztem, hogy ismeri e őket, vagy amikor Edward hivatalosan is bemutatkozott. Ezek voltak a legtisztább emlékeim Charlie-ról. Ami azért is furcsa mert a saját apámra alig emlékszek, míg a volt családomra annál inkább. Minden egyes mozdulatukat feltudom idézni magamba. Pontosan letudnám írni milyen ruhát viseltek amikor beléptek az ebédlőajtón, és, hogy mit főztek amikor először találkoztunk. Ezek az emlékképek örök időkig kínozni fognak engem. Mikor a nap elbújt a fák mögött, Tanya épp abban a pillanatban parkolt be a panzió elé. Miután kiszálltunk oda dobta a kulcsot a parkoló őrnek, hogy parkolja le az ő kis szerelmét.

- Nagyon vigyázzon rá érette? Ha csak egy kis karcolás is lesz rajta, akkor isten bizony, hogy szólok a főnökének - fenyegette meg szegény srácot, aki látszólag úgy be volt tojva, hogy levegőt is elfelejtett venni. Kate, Tanya és én - mert Irina a vőlegényével jön a bankettre - igen csak meglepődtünk, amikor beléptünk az épületbe. Az egész helyiség gyönyörűen ki volt díszítve, és a csarnok közepén egy hatalmas diszkó gömb állt. A DJ már a pult mögött állt, és várta, hogy kezdhesse a bulit. A hosszú asztalok helyivel tele voltak rakva kajával, amit pár percen belül el is kapkodtak. Miután Laurent és Garrett megérkezett, rögtön a táncparkettre hívták a párjukat. Mi pedig inkább meghúzódtunk a sarokba, mert nem volt kedvünk a különféle pletykákat hallgatni, hogy a Denaliaknak még párjuk sincsen. Egy órányi szobrozás után kimentem a mosdóba, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. A göndör fürtjeimet laza lófarokba kötöttem és lecseréltem a magassarkú cipőmet, egy balerina cipőre. Kate tuti leharapja majd a fejemet, de ha szerencsém van akkor egész este a hercegével lesz elfoglalva.

- Áh Bella szia - nyitott be Rosalie az ajtón, arcán egy hatalmas mosollyal. Kicsit meglepődtem, hogy itt találom, de gondolom őket is meghívták a bálra, hiszen lényegébe végzősök.

- Szia Rose, mi újság? - fordultam vissza a tükörhöz, és végighúztam az alsó ajkamon a csillogó szájfényemet.

- Semmi különös csak egy kicsit gondoltam meglépek Em elől. Amúgy gratulálok - mondta kedvesen és megigazította gyönyörű méz szőke haját - Láttad már a bál szlogenjét?

- Hogy milyét? - tök hülyén éreztem magam abban a percben, és szerintem ez érthető is. barátnőm kikeresett egy szórólapot a retiküljéből és az orrom alá nyomta.

- A döntések, amiket ma meghozol, hatással vannak a holnapodra, úgyhogy dönts óvatosan, mert nem tudsz visszamenni, hogy megváltoztasd ezt - olvastam fel hangosan a papíron lévő szöveget.

- Mintha ezt a mondást Edward-nak költötték volna - morogta Rose magában. Zavartan néztem rá, és próbáltam megérteni a szavait. Mi köze van ennek Edward-hoz? Ez a nap egyre zavarosabb nekem. Először meglátom a lelki szemeim előtt apám a legjobb barátom arcát, majd Isabella Cullenek nevezem magam - de csak szigorúan gondolatban - és végül meg Rosalie fecseg nekem valamit a döntésekről és Edwardról. Azt hiszem, szeretem. Lehet, hogy megőrültem, de annyit biztosan tudok, hogy Ő az őrültségem oka. Miatta vagyok dilis. Ezt a betegséget senki sem tudja kezelni. Még Ő sem. Nem gyógyulok ki belőle, soha.

- Én azt hiszem megyek szívok egy kis friss levegőt - motyogtam és se szó beszéd kirohantam a női mosdóból majd egyenesen az udvar felé vettem az irányt. Leültem az egyik ütött kopott padra és vissza idéztem az első bálomat. A lágy zeneszót, a táncot és azt a forró csókot. Álmodozó sóhaj hagyta el ajkaim és feltekintettem az égboltra. Gyönyörű időnk volt. A sok csillag szétszórtan ragyogott az égen, közöttük pedig a hatalmas hold ami megvilágította a tó vizét. Annyira elmerültem a természetben, hogy halk sikítás hagyta el a számat amikor valaki finoman hozzá ért a vállamhoz.

- Hé, Bella nyugi csak én vagyok az - mosolyodott el féloldalasan az előttem álló Adonisz.

- Atya úr isten, még egyszer légy szíves ne illessz halálra. Ha nem nagy kérés - tettem hozzá kérlelően.

- Jogos kérés. Amúgy mit keresel itt kin? Ha jól tudom a bál oda bent van - kérdezte homlok ráncolva, és helyet foglalt mellettem az ütött kopott fapadon.

- Még mindig nem nagyon rajongok a bálokért, és nincs is kivel táncolnom - vontam vállát és visszafordultam az aprócska tavacskához. Egy kicsit furán éreztem magam, hogy életem szerelmének éppen arról beszélek, hogy nincs párom az érettségi bankettemen. De ez ma már nem újdonság, hiszen egész nap fura dolgok történnek velem. Még mielőtt Edward megszólalhatott volna, bent új zenét raktak fel. A dübörgő ritmust felváltotta a lágy zene szó, mire minden bent lévő pár lassúzni kezdett. Szinte halottam, ahogy a mellette ülő félistennek felgyullad a kislámpája a fejébe, és udvariasan elém nyújtotta a kezét.

- Szabad egy táncra hölgyem? - kérdezte dallamos hangján mire az én agyam rövidzárlatos lett. Végül sikerült kinyögnöm a legkézenfekvőbb - és egyben a legrosszabb - kifogást.

- Én még mindig katasztrofálisan táncolok. Ugye nem akarod, hogy szegény emberek ott a táncparketten mint szörnyet haljanak? - fontam fel a szemöldökön és próbáltam minél komolyabbnak látszani. Sajnálatos módon átlátott rajtam.

- Majd én vigyázok, hogy szegény emberek komoly lelki sérülések nélkül éljék túl a mai estét - villantott rám egy csibészes vigyort, én pedig a válászára elhúztam a szám. Sose volt a szívem csücske a tánc, és ez az elmúlt években se változott. Egyszeri alkalom volt, amikor élveztem, de akkor is Edward karjaiban. Most hogy már eltűntek a mozgáskoordinációs problémáim ugyan nem tudok hanyatt esni, de azt se tudom, hogy a keringőnél hova kell lépni. De ez a mosoly, úgy tűnik megvan Isabella Denali gyenge pontja.

- Hát jó, de én előre szóltak - emeltem fel védekezően a kezem, majd belehelyeztem az övébe. A szikrák csak úgy pattogtak köztünk, amíg el nem értünk az udvaron lévő kis táncparketthez, amit telis-tele volt aprócska égőkkel. Edward óvatosan a derekamra csúsztatta a kezét, míg én a nyaka köré fontam az enyémet. Lassan ringatózni kezdtünk a zene ritmusára, és egyikünk se szólalt meg. Míg nem Edward fel nem kapott, úgy, hogy a lábaim az ő - gondlom méreg drága - cipőjén kössenek ki.

- Olyan deja vu érzésem van - motyogtam zavartan és az egymáson lévő lábainkat kezdtem el vizsgálni.

- Csak most nincs gipszbe a lábad - mondta csöndesen, és a hangjából valami különös érzelem tükröződőt. Talán az önmarcangolás és a megkönnyebbülés, na meg valami olyasmi amit nem tudtam megnevezni.

- Micsoda öröm - morogtam, és próbáltam kiűzni a fejemből a kórházi képeket. A hideg is kirázott a kórház szó gondolatán. Pedig lehet, hogy oda küldenek, ha tovább folytatom az álmodozásomat Edward-ról és rólam.

- Emlékszel rá?- tette fel a váratlan kérdést. Erre már felkaptam a fejem, de nagyon ügyeltem, hogy ne nézzek a szemébe. Mert ha abba a csodálatos szempárba egyszer belenézek...Hát minden esetre nem akarom magam leégetni álmain férfija előtt.

- Minden együtt töltött percünkre - vallottam be az igazat egy nagy sóhaj kíséretében.

- Gondolom azt kívánod, bárcsak ne emlékeznél rám - mondta és elnézett a fák sűrűjébe.

- Te meg miről beszélsz? - komolyan nem értettem semmit. Ha rá nem emlékeznék az rosszabb lenne mint a halál. Nem idézhetném fel magamba selymes haját és telt ajkát. Vagy azt az a lehengerlő féloldalas mosolyát. Hiszen ezek az emlékképek tartanak engem életben! - Csak úgy tájékoztatlak, hogy egyáltalán nem rossz szándékkal emlékezek vissza az együtt töltött perceinkre. Inkább úgy mint az életem egyik jelentős szakaszára amit sose szeretnék elfeledni - a szavaim csak úgy víz hangoztak az agyam minden szegletében. Úr isten most én komolyan kimondtam azt amit gondolok, hogy kimondtam? Oké, akkor most fizettem be a Hogyan égessük le magunkat hullámvasútra. Miért nem tudom tartani az a nagy szám? Akkor ezért mondja Carmen mindig azt, hogy ami a szívemen az a számon. Aztán olyan történt amit még álmodni se mertem volna. Edward arca már csak centiméterekre volt az enyémtől, amikor az ajkaink találkoztak.