8. A lélek fájdalma

Sziasztok drágáim :)

Meglepetés! Mikulás-ra gondoltam megleplek titeket egy plusz fejivel. Nagyon boldog vagyok, hogy egy nap alatt 9 komi gyűlt össze (L) Ti nem nagyon szeretitek most a Cullenéket, ahogy olvasom a komikba. Joggal utáljátok Edwardot és Alicet, de a többi Cullen mit vétett? xD Szepym-nek köszönöm a bétázást. Ezzel nem marad el a szombati friss se. Nem nagy szám, de ma csak ennyire futotta. Boldog Mikulást mindenkinek és jó olvasást. A komiknak még mindig nagyon örülök :)

Puszy Aly

Bella szemszöge

A halál békés, a lét nehezebb. Elmenekülni a félelmeid elől, nem megoldás. Ha elmenekülsz szeretteid, barátaid esetleg az ellenségeid elől azzal semmit nem oldasz meg. Lehet, hogy valaki örömtáncot jár, hogy meghaltál, de lehet hogy lesznek olyanok akik meggyászolnak. Megéri azoknak fájdalmat okozni, akik szeretnek? Egyértelműen nem. De ha már túl sokszor tört darabokra szíved, úgy látod nincs más megoldás. Azon az elven vagy, hogy a családod elfelejt és éli tovább az életét, nélküled. Aztán kívül látóként megszemléled a világot és rájössz tévedtél. Mindenki tévedhet, hiszen tévedni emberi szokás. Mennyi mindent visszacsinálnál, ám nem tudod, hogy lesz-e rá alkalmad. Én se tudom. A lelkem elhagyta a testemet és most látom milyen következményeket von maga után egy rossz döntés. De ott van az a de szócska, ami nem hagy nyugodni. De mi van ha ez csak egy álom? De mi van ha a félelmeim valóra válnak? De mi lesz ha elveszítem a családom? És mi lesz ha elveszítem a szerelmem, még akkor is ha azt mondta, hogy nem vagyok elég jó neki. Képes lennék Neki fájdalmat okozni. Nem. Soha nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy miattam szenvedett. Most pedig a szellemem lát mindent. Ahogy a nővéreim egymás vállán sírnak, ahogy az egyetlen bizalmasom a férje karjaiba vigasztalódik, ahogy a gyilkosom lehajtott fejel gyötrődik és látok egy kárörvendő vigyort. Scarlett Stone örült, hiszen minden a terve szerint alakul, és eltakarította az útból az egyetlen akadályt. Engem. Hiszen ki élne túl egy több kilométeres zuhanást? Valószínűleg mind azt hiszik, hogy az éles sziklák szétszakították a testemet és az áramlat elvitte őket messzire. Csak azt nem értettem, hogy akkor én miért látom mind ezt? Miért nem vagyok a pokolba? Miért nem szenvedek a bűneimért? Végig sétáltam a családtagjaim közt és együtt sírtam velük. Meg se tudtam érinteni őket, hiszen nem volt testem, csak szellemen volt köztük. Egyszer csak megszólalt Irina telefonja. Mindannyian - kivéve Őt, aki még mindig a kezébe rajtette az arcát - egyszerre fordultak a testvérem felé. Amint elolvasta az üzenetet az arcán egyszerre ült ki a boldogság és a megkönnyebbülés. Én mögé szálltam,és onnan tudtam meg az örömhírt, hogy kaptam még egy esélyt az élettől.

- Laurent megtalálta Bellát - jelentette ki boldogan. Már nem vártam meg a családom reakcióját, haza felé vettem az irányt. Átmentem a fákon,leveleken és a ház falain is. A lábaim önálló életre keltek és a szobám felé indultak. Viszont az ajtó előtt megtorpantam. Nem tudom mit kell tennem, hogy újra egy legyen a testem és a lelkem. Talán ha összeillesztem a kettőt. Nagy levegőt vettem és benyitottam. Laurent ült az ágyam mellett, és a jéghideg kezemet szorongatta. Érdeklődve néztem végig magamon. Ha lehetséges még fehérebb voltam, szemeim alatt a lila karikák megduplázódtak. Élettelen voltam. Mint egy héj, ami belül üres. Viszont amikor a szellem kezemet hozzá érintettem a hús-vér kezemhez - ami nem régen még külön volt a testemtől - mintha egy árnyalattal világosabb lett volna. Ez az egyetlen esélyem - gondoltam és egyesültem a testemmel. Most már régi ismerősként üdvözöltem a sötétséget.

Stefanie szemszöge

Nem értettem miért akarta ez a lány, hogy megöljem. Hiszen van két szerető családja. Én mit nem adnék akár egyért is. És itt van ez a fiú, akinek rengeteg szép emléke van, kettőjükről. Igen látom az emlékeit, ez az én tehetségem. Csak Bella emlékei sötétek számomra. De ahogy látom azt a szerelmes pillantást, összefacsarodik a szívem. Régen rám is így néztek. Én is vegetáriánus voltam, ám ami óta a kedvesem elment, öldöklésbe fojtom bánatom. Már régóta szeretnék visszatérni az előző életmódomhoz, de egyedül nem megy. Próbálok csak olyan embereket gyilkolni akik szörnyű dolgokat vittek véghez. De ha valamelyik család segíteni nekem talán túl tehetném magam a gyászon. Bár nem hinném, hogy azok után amit tettem bárki is szívesen segítene nekem. Hiszen most ők is gyászolnak. A csöndet az egyik szőke lány mobiltelefonja törte meg.

- Laurent megtalálta Bellát - szólalt meg boldogan. Megkönnyebbültem. Akkor talán szegény lány mégse öltem meg. Hirtelen a bronzvörös hajó srác felpattant és dühösen hozzá vágott a fához. Olyan gyorsan történt, hogy védekezni se tudtam. Bár a fa húzta a rövidebbet.

- Neked meg mi bajod van? - sziszegtem mérgesen.

- A te hibád! Hogy merted bántani Bellát? - mondta dühtől izzó szemekkel.

- Már ne is haragudj de az ő döntése volt. Én csak teljesítettem a kérését, és szerintem jó oka volt az öngyilkosságra - mondtam és egy figyelmeztető morogás szaladt fel a mellkasomból.

- Szerintem nem most kéne ezt megbeszélni, Bellának szüksége van ránk - állt közénk a pöttöm vámpírlány.

- Jókor használod az eszed Alice. Nem tudtál volna erre akkor rájönni mielőtt barátkozni kezdtél volna azzal a kis boszorkánnyal? - horkant fel a másik szőke lány, aki természetfeletti szépséggel rendelkezett - Nem Stefanie-t hibáztassátok. Bella döntött úgy hogy megakar halni. Most a sors adott egy második esélyt nekünk. Talán mostantól jobban megbecsülitek szegény lányt - meglepett, hogy kiállt mellettem. Még soha senki nem adott igazat nekem.

- Igaza van Rosalie-nak. Nem szalaszthatjuk el ezt az esélyt. Talán a nővérem élete múlik ezen - szólalt meg a másik szőke lány. Az emlékei szerint Kate nek hívják.Mindenki bólintott és elkezdtek futni a hát felé. Nekem viszont földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam, hogy utánuk menjek-e vagy folytassam egyedül az életem. Meglepetésemre a szőke szépség, Rosalie kedves mosollyal az arcán közelített felém.

- Nyugi nem harapok. Rosalie Hale vagyok - nyújtott kezet.

- Stefanie Renhoh - ráztam vele kezet.

- Ha szeretnél maradhatnál, nálunk egy kis ideig. Ha Bella felébred biztos fog örülni neked, és ha akarod segíthetnénk áttérni a vegetáriánus életmódra - kikerekedett szemekkel néztem rá. Lehetséges, hogy egy vámpír rosszul halljon?

- Tessék? Komolyan segítenétek?

- Hát a fogadott apám Carlisle biztos tudna neked segíteni, és biztos örülni fog ha megtudja, hogy te is áttérnél a mi életmódunkra - mosolygott rám kedvesen.

- De nem zavarnák? Már mint ha nem vetted volna észre majdnem megöltem az egyik családtagotokat - világítottam rá a tényekre.

- Igen, tudom. De szerintem Bella biztos szívesen látna.

- Aha biztos - motyogtam és követtem őt haza felé.

Bella szemszöge

A fejem hasogat, a végtagjaim olyanok mint az ólom. Az emlékeim ködösek, sőt alig emlékszek valamire. Csak a zuhanásra, a lányra és a családom arckifejezésére. Edward féltő arcára...Nem Bella ne álmodozz. Nem szeret fogd már fel! - szidtam le magam. Lassan érzékelni kezdtem a körülöttem lévő jelenlétét is. Talán négyen vagy öten voltak a szobába. Valami hideg szorongatta a kezem, ami nagyon jól esett. Furta az oldalam a kíváncsiság, hogy kinek köszönhetem ezt a jó érzést, de szemhéjam nem engedelmeskedett. A többszöri próbálkozásom után végre sikerült résnyire nyitnom a szemem. Az első akit észre vettem Kate volt. Amint meglátta a nyitott szemem felugrott a székről és kiabálni kezdett, rajta kívül a szobába még Rose, Tanya és Carmen tartózkodott.

- Bella felébredt! Bella felébredt! - sikította boldogan és a nyakamba vetette magát. Ekkor viszont a jól eső hideg eltűnt. Oldalra fordítottam a fejem és olyas valakivel találtam szembe magam, akit nem zsívesen látok - még.

- Te meg mit keresel itt? - nyöszörögtem nagy nehezen. Kate elengedett és rá nézett a hívatlan vendégemre, aki szólásra nyitotta a száját.